2014.07.16 15:52
Vége a nyári szünetnek. Az iskolában mindenki úgy néz rám, mint egy új gyerekre, vagy mint egy csodára. 6. osztályos lettem. A nyár alatt nem csak meglepően nagyot nőttem, de feltűnően sokat öregedtem is. Nem 6. osztályosnak nézek ki, sőt nem is gimnazistának. Hermina néni az év első magyar óráján nem bírja levenni rólam a szemét. „Tünde?! Te vagy az? Milyen…? Hogy lehet…?! Hogy megnőttél! Csodálatos!”- végül csak ennyit mond. Nagyon felbosszant. Legszívesebben rákiabálnék, hogy ébredjen már fel. Csodák nincsenek!
A nagymamám is folyton tündérekről beszél, ahogy megjelennek esténként, hogy átmegy velük tündérországába. Ezt mondja a 78 éves nagymamám. Makk egészséges, de mégis egyfolytában az álomvilágáról beszél. Régen elhittem neki mindent. Elhittem neki, hogy a szüleim is tündérek és a felhő szélén ülve nézek le rám, és boldogok és áttetszőek, ragyognak, ha átsüt rajtuk a fény, mint a prizma olyanok, szivárványt festenek az égre. Elhittem mind a sok mesét, amit mondott nekem, hogy a nevetésünk eloltja, a könnyünk meg táplálja a pokol tüzeit, hogy a tündéreknek szárnya van, anyának, apának szárnya van, hogy a felhők fölé egy ugyanolyan világot tükröztek a koboldok, mint a miénk és fejjel lefelé élnek és onnan küldik a rémálmokat a hálószobájukból, amelyek pontosan olyanok, mint a mi hálószobáink... Még az interneten is a mamám badarságaiba botlok. „A tündéreknek nincsen állandó megjelenési formájuk, amikor megmutatják magukat, neked tetsző alakot öltenek. Ha maguk közt vannak, valamennyien öregek, csúnyák és persze nagyon okosak. A kezeik aránytalanul hosszúak, a térdükig is leérnek. Hegyes füleik vannak, dús hajuk és gizda lábaik…”
A nyári táborban megtudtam, hogy a szüleim nem tündérek, koboldok, nimfák vagy sellők, a szüleim halottak. A mamám erre persze azt mondta „Tünde, te is egy mágikus lény vagy ám! Hidd csak el nekem kedvesem…!” és elölről kezdte a véget nem érő meséit a szüleimről, a szerelmes tündérpárról, mert neki tényleg meggyőződése, hogy ők felettünk repkednek és óvnak minket, blablabla. Akkor már nem bírtam tovább és durván odaböktem neki „Tündérek nincsenek nagyi! A szüleim pedig meghaltak!” „Tünde, te elhiszed ezt a badarságot?!” Kérdezte kis csalódottsággal a hangjában. Én erre már nem is mondtam semmit. Ő motyogva a konyhapulthoz ment „Csak az idődet vesztegeted…” teavizet rakott fel főni. Visszanézett rám. Úgy nézett, mint egy idegent. Aztán, mint egy kisgyerek, aki hirtelen elfelejti, hogy haragudni akart rám, felélénkülve megkérdezi „Bújócskázunk?”
